Határtalan Erdély: 2016. szeptemberi, Sztehlo Gábor Evangélikus Gimnázium

A kirándulás Erdélyben számomra többet adott a vártnál. Régóta szerettem volna eljutni ezekre a helyekre, és megismerkedni az itteni hagyományokkal, ételekkel, italokkal és nem utolsó sorban az itt élő magyarokkal és a helyzetükkel.
Az indulás napján még csak az osztálytársakkal és egy-két iskolai baráttal beszélgettem, de az út végére szinte mindenkivel váltottam pár szót, szereztem pár havert, és két olyan barátot, akikkel a továbbiakban is beszélhetek, akik mostanra olyanok, mint ha már évek óta ismernénk egymást.

Az első nap kisebb csúszással indultunk, már akkor annyi ételt kaptunk, ami sokaknak több mint 1 egész napi adag.

Az odafelé út vegyes érzelmekkel volt teli. Izgultam is, fáradt is voltam, tudtam is aludni meg nem is, de csak odaértünk és elindultunk „meghódítani Erdélyt”.
Vegyes érzelmeim voltak a szállással kapcsolatban is. Egyrészről a közös mosdó okozott néha problémát, hiszen néha többen voltunk rá a kelleténél, viszont ezeket kiküszöböltük. Az viszonyt nagyon jó volt, hogy a szobánk előtt volt egy társalgó rész, ahova átjöhettek este a más iskolából jött diákok, és még jobban megismerhettük őket.
A programok közül kiemelném a Székely Mikó Kollégium látogatását. Rengeteg dolgot tanultam az ottaniaktól, mert ha valaki oda megy közéjük, az tényleg megtudja mi is az a magyar identitás, összetartás. Megnézhettük hogy tanulnak, a címerüket is láttuk és még az iskolaújságba is belenézhettünk és elhozhattuk. Láttuk rajtuk a büszkeséget, hogy ők igenis magyarok Romániában, és az ide érkező anyaországi diákoknak ők mutathatnak új dolgokat. Ahogy egyik idegenvezetőnk fogalmazott: „Itt minden nap meg kell küzdenünk a magyarságunkért.”

A másik program, amit kiemelnék, az a Keresztély-havas volt, csodálatos kilátás, izgalmas lanovkázás és egy kis hegymászás Brassó felett.
Voltak helyek, amiktől talán többet vártam, vagy inkább valami egészen mást, gondolok itt Segesvárra, vagy a Drakula kastélyra, de ide lehet sorolni a Kőrösi Csoma Sándor emléktermet is.

Egy pozitívumot a végére hagytam, ami átfogta az egész utat, Zoli bácsi személye. Minden nap megnevettetett minket, közben pedig sok érdekes dolgot tudhattunk meg Erdélyről, a történelméről, a tájairól és persze a méltán híres román-magyar együttélés buktatóiról.

Nagyon örültem a közös székely himnusz éneklésnek is, elmaradhatatlan része volt az útnak!

A hazafele út nem alakult zökkenőmentesen, és a kamionos megmutatták, miért szeretjük őket igazán. Aztán csodálatos meséket néztünk, ezt is még az út pozitív feléhez sorolnám, illetve a hazaút további részét is, ami kitűnő társaságban telt, és repült az idő. Amilyen lassan telt odafelé, amikor siettem volna már, minél hamarabb odaérni, annál gyorsabban telt hazafelé, amikor megállítottam volna az időt, sőt visszafordítottam volna.

Összegezve, életre szóló élményt kaptunk, és sok tapasztalattal lettünk értékesebbek:). Köszönjük.