Cserveni Szabolcs

Cserveni Szabolcs vagyok, a budapesti Magyar Táncművészeti Egyetem másodéves tanulója és jövő évtől kezdve hallgatója is. Születtem: 2006. december 5-én, Pécsen, most tizenhat éves vagyok, édesapám Cserveni Szabolcs, édesanyám Csata Erika, szeretett húgom Emma. Egy Mecsek-menti kisvárosban, Komlón lakom. Tanulmányaimat a Komlói Kodály Zoltán Ének-zenei Katolikus Általános Iskola és Óvodában kezdtem. Ennek az iskolának és természetesen szüleimnek köszönhetem a néptánccal való kapcsolatom hajnalát.

Eleinte kifejezetten nem szerettem, de ezt most már tudom, hogy a sors iróniája. Többször abba akartam hagyni, de szüleim nem engedték, hogy, amiért mai napig szörnyen hálás vagyok. Első tánctanáraim és mai napig példaképeim, Németh Csilla (Csilla néni) és Kirch Zoltán (Zoli bácsi). E két csodás embertől sokat tanultam, nem csak a táncról, hanem az életről is. Mai napig füleimben csengenek bölcs szavaik. Tőlük a néptánc alapmotívumait a legmagasabb szinten sajátíthattam el, amiket biztosan életem végéig hasznosítani fogok. Negyedikes koromra, sok tartózkodás ellenére elkezdtem szeretni a néptáncot és már nem csak kényszerből csináltam, hanem élveztem is és a mozdulatokat tudatosabban a testemre alakítottam, természetesen ekkor már nagy örömmel.

Ahogy teltek-múltak az évek, és ahogy én is cseperedtem, egyre komolyabban kezdtem érdeklődni népünk tánca iránt. Sosem felejtem el, hogy első archív filmemet hetedikes koromban láttam, egy bökönyi gyűjtésről, amin Mikle Péter táncol verbunkot. Ezzel a filmmel, azért foglalkoztam, mert egy koreográfiában szóló szerepet kaptam, amit nagy büszkeséggel és egyben szerénységgel táncoltam, ahol az ő táncát kellett betanulnom. Nyaranta táborokba jártam ország és Kárpát-medence szerte, ahol máig tartó barátságok kötődtek. Kiemelni nagyon nehezen tudok közülük, de ami mindenképpen emlékezetes a kiskunmajsai Lurkó tánctábor, ahová minden évben járok és jártam, és a 2018-as várhosszúréti Ilosvay tábor. Talán az utóbbihoz, azért kötődők jobban, mert nagymamám felöli család felvidéki származású és Várhosszúréten szlovákiai magyarokkal lehettem, így el tudtam képzelni, milyen lehettet az élet nagymamám gyermekkorában. Idős pásztoremberekkel találkozhattam és beszélhettem, amiért mai napig hálás vagyok.

Nagyon tisztelem az időseket és a múltat, mert ez a csodás mozgalom, aminek már jó tíz éve részese lehetek, belőlük táplálkozik. Ötödikes koromra annyit fejlődött a tánctudásom, hogy tánctanáraim azt ajánlották próbálkozzák meg a versenyzéssel. Ez nem volt ellenemre, de természetesen nagyon sokat izgultam a legjobb megnyilvánulásért, amit néha kicsit túlzásba is vittem. A versenyszellem mai napig bennem van és a sok gyakorlásnak és izzasztó munkának hála, ha nem is mindig díj formájában, de tapasztalattal gazdagodtam. Eredményeim, amikre büszke vagyok: Baranya Kiváló Gyermektáncosa 2020-ban, szintén ekkor a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége által rendezett versenyen 1. helyezés, és az Országos Ifjúsági Szólótáncversenyen szerzett különdíj, amelyet párommal közösen értünk el. A versenyek mindegyikére „Zoli bácsi” készített fel, akivel még mindig tartjuk a nagyon jó kapcsolatot. Az évek alatt, tánc iránti szeretetem, olyan szintre emelkedett, hogy elgondolkodtam a továbbtanuláson ezen a pályán.

Sok vacillálás után, megosztottam szüleimmel e gondolatot, akik ettől a pillanattól kezdve támogatnak ebben és tudom, hogy nélkülük nem lehetnék ott, ahol. Tánctanáraimnak is felvetettem, ezt az ötletet és ők is támogattak benne. 2020-ban jelentkeztem is a Magyar Táncművészeti Egyetemre és májusban meg is történt a felvételi. Bizonyos zenékre kellett improvizálni, ezzel megmutatva készségünket és szűrővizsgálatokon kellett keresztül mennünk, amikből megállapították, hogy alkalmasak vagyunk-e a szakmára. Körülbelül 140-en jelentkeztünk, de csak 29 táncost vettek fel. A felvételit követően, rövidesen el is küldték a levelet a sikeres felvételiről, aminek borzasztóan örültem szüleimmel együtt. Tánctanáraim is nagy boldogsággal fogadták, persze szomorúság is lakozott bennük, mivel 8 közös év után, szárnyaimat bontogatva kiröppentem anyaegyüttesemből.

Mára 3 vizsgát is sikeresen zártam az egyetemen és várom a negyediket, ami az iskolában az egyik legfontosabb. Nálunk tömörített képzés folyik, ami azt jelenti, hogy harmadiktól egyetemi hallgatók, és középiskolai tanulók is vagyunk egyidejűleg. Hogy miért csinálom azt, amit csinálok, és miért csinálom úgy, ahogy csinálom, arra a sok év ellenére csak most kezdek rájönni. A magyar néptánc egy olyan örökség, vagy hagyomány, ami egyedülálló. Nem csak a Kárpát-medencében, hanem az egész világon és erre nagyon büszkének kell lenni. Engem személyesen rendkívül foglalkoztat a múlt, a modernizáció előtti élet és az akkori művészetek. Hogy hogyan telt egy egyszerű parasztember és családjának napja, hogy teremették meg a kenyerük és hogy alkalomadtán, hogyan mulattak együtt a falubeliekel. Életük egyszerű, de nagyszerűsége, akár a mai társadalomnak is példa vagy ideális modell lehetne. Érdekel, hogy autentikus táncuk miért volt olyan amilyen. Érdekel, hogyan gondolkodtak, és amit gondoltak azt, miért látták úgy. Nyaranta vagy akár év közben, amikor csak tudok, elmegyek olyan falvakba, községekbe, ahol még él a 20. század eleji vidéki, táncos kultúra, és amikor csak tudok, idősekkel beszélgetek. Sajnos az idő semmit nem kímélő vasfoga, mára sok csodás embert és velük együtt emlékeket és hagyományt vett el, de szerencsére akad még és igyekszünk a meglévőket nyers valójában, minél eredetibben konzerválni a jövő nemzedékeinek. Én ezt tartom hivatásomnak és célomnak, a népművészet fenntartását és virágoztatását, természetesen autentikus keretek megtartására törekedve, minél nagyobb tömegeket megmozgatva.

Úgy érzem, hogy jelenlegi iskolám, jelenlegi és volt mestereim és sorstársaim, barátaim segítségével ki tudok teljesedni hivatásomban és meg tudom mutatni minél több embernek, hogy mennyire szeretem, amit csinálok és, hogy mennyire velős része is az életemnek.